III. fejezet - Az a rejtélyes szó

A mondatom a lány nem veszi túl komolyan, ezért tovább mondja, mennyire szeret. A végére már leesik, miért mondja, és hatalmasat mosolygok Akira aki egy operatőrrel beszélget.

- A Sakura Parkban állok, mögöttem a Sug énekese, és új barátnője. Itt a Sakura TV-ben, csak nektek, csak most, egy privát interjú a párral – Aki magabiztosan mosolyog bele a kamerában, miközben egyre csak mondja a saját maga által kreált hazugságokat.

- Na, húzzunk – rántom magammal Tacukit, aki még mindig érdeklődve nézi a nőt, és valószínűleg azon gondolkodik, milyen halált válaszon neki. Én közben előkapom a telefonom, majd tárcsázom az egyik testőröm telefonszámát, akiről tudom, hogy a közelben lakik.

- Hey, legyünk Hannah Montanak – kacsint rám a lány, aztán felkap két szőke parókát. Az egyiket profin felteszi, és a vörös hajtincseket hamarosan felváltja a szőke hajzuhatag. Felkap még mellé, két-két sálat, egy rózsaszínt és egy kéket.

- Ez most komoly? – forgatom a kezemben a parókát.

- Persze, addig vedd fel, míg nem figyel senki – bök a fejével, Aki felé, aki maga köré hívott mindenkit, hogy megbeszéljék a stratégiát. Igaz kicsit hülyeségnek tartom az ötletet, de teszem, amit mondanak és én is átváltozom. Tacukin látszik, hogy erősen tartja vissza a röhögést, ami bennem is egyre jobban fel akar törni. Ismét kézen fogom, és elindulok az ívelt kapu felé, ami most egyenlő a szabadsággal számunkra. Mindjárt, mindjárt, hajtogatom magamban, mint egy őrült. El sem merem hinni, hogy Tacuki Hannah-terve beválni látszik.

- Kérem, maguk is újságírók? – állít meg minket, egy hatalmas szemüveges férfi. Összenézünk Tacukival, én nem merek megszólalni, mert az én hangom felismerhető.

- Igen kérem, egészen pontosan Hamlajuzai újságírók vagyunk…

- Még soha nem hallottam ilyen nevű helyről – igazítja meg a kerek szemüveget a férfi.

- Ez Alaszka mellett van, Hawaii a szomszédunk – mutogat nagy átéléssel Tacu, miközben egyik kezével azon fáradozik, hogy betömje a számat, nehogy elkezdjek röhögni.

- Értem, majd ellátogatok oda. De mi van a kollégájával? Olyan hallgatag.

- Nem tud beszélni… mert kivágták a nyelvét, meeert megdugott egy csirkét - bólogat mellettem nagyokat a lány, miközben én már fuldoklom a nevetéstől. Utálom a csirkéket, erre még meg is dugok egyet? Na, ne.

- Szadista állat – tekeri a fejét a férfi, végül fogja a kameráját és elmegy. Mikor már hallótávolságra van tőlünk, Tacuból kitör a nevetés. Nem bír megszólalni, folynak a könnyei és nekem kell húznom, hogy elhúzhassunk a helyszínről.

*Takeru lakásában*

A nappali közepéről nézem, ahogy Tacuki fuldoklik a nevetéstől. A tv-ből harsogó női hang, váltja ki nála ezt a röhögő görcsöt.

- Egy ember megerőszakolt egy csirkét?? Mindezt elmondta a stáb egyik tagjának – majd megjelenik a hapsi akivel a parkban beszéltünk. Teljesen bele van feledkezve a szövegelésbe, mondandója közben erősen gesztikulál, és szinte fülsértően raccsol. Ezt nem is vettem észre, mikor beszéltünk, gondolom magamban.

- Szegény Take, megdugtál egy csirkét, csak nehogy ilyen fantomképet vagy mit csináljanak rólad. Takeru Montana, az új csirkedugó, beszarok – dől el a röhögéstől, ami rám is átragad és hamarosan már egymást ölelve dőlünk a nevetéstől. Aztán eszembe jut mit mondtam neki a parkban, és hogy egy kicsit elrontsam a hangulatot, hitelt adok a szavaimnak.

- Tacu, figyelj. Tényleg nem szeretném, ha bántanának! Nem szeretném, hogy elkapjanak a fanok, vagy mások. Nem szeretném engedni, hogy bántsanak. Nem szeretném, egyszerűen még azt sem akarom, hogy rád nézzenek – sütöm le a szemem, mert nem merek ránézni a lányra. Lelki szemeim előtt, viszont megjelenik az a kedves arc, ami éppen most elpirul vagy a döbbentségtől, vagy a zavartól.

- Akkor nem fogok kimenni – emeli fel a fejem, és mélyen belenéz a szemembe, majd egy halk sóhaj kíséretével folytatja, amit elkezdett. – Ha, annyira nem akarod, akkor tényleg megteszem amit akarsz. De, azt meg én nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Én sem örülnék ha kiderülne, hogy barátnőd van. Nem akarnám, valószínűleg elhordanám mindennek. Igaz, én nem verném össze, de biztosan vannak ilyenek is. Megértem, hogy nem akarod ezt, de nem rejthetsz majd mindig el. Ha elmész én mit csináljak itt? Ha bejönnek, mit tegyek, hogy megvédjem a dolgaidat? Ha miattam megtámadnak, hogyan fogom megbocsátani magamnak ezt az egészet?

- Szeretlek – suttogom azt az egyetlen egy szót, amit már vagy két éve nem mondtam senkinek. Azt a szót aminek régi jelentése, régi sebeket tép fel, régi arcokat és egy új érzést. Egy rejtélyt, amit még nem mondtam el Tacukin, és talán nem is fogok.