II. fejezet - Törődés

Tacuki már egy hete tölti nálam a nyarát. Ezalatt sikerült kissé jobban megismerkednünk, és szerintem nagyon jó fej a „lakótársam”. Nemcsak barátságos, kedves, s eszméletlen nagy humorérzékkel van megáldva, de még el is takarít utánam. Komolyan feleségül veszem!

- Take, miért bámul engem az a csaj? – mutat egy szőke lányra, aki tényleg erősen bámult minket. Először fel sem fogom ki az ott, aztán leesik. Az egyik Japán szennylap főszerkesztőjével állunk szemben, aki, mint általában erősen jegyzetel és fényképez, csak azért, hogy a fanjaimat riogassa.

- Ő, kérlek szépen Natsuki Aki, egy újság főszerkesztője. Ők hoztak ki olyan cikkeket rólunk, mint például feloszlik a SuG, és én meleg vagyok. Egyébként azért bámul, mert éppen dolgozik. Tudod, ilyen anyatigrisféle ember. Éppen vadászik a kölykeinek, egy kis szennyet – nevetek. Tacuki, kicsit hülyén néz rám, azonban most figyelmen kívül hagyom. Odamegyek az újságíróhoz, megnézni mit akar tőlünk.

- Egymás mellé állnátok? Profilból talán Takeru jobban nézne ki – villant felénk egy mézédes mosolyt a nő. Erős kényszert érzek, hogy leüssem, viszont tudom milyen botrány lenne belőle, így inkább csak visszamosolygok.

- És most mi lenne, ha leszopna? – mivel Tacuki, még nincs hozzászokva a paparazzik-hoz, gondolkodás nélkül vág vissza nekik. – Mégis hogyan gondolja ezt?? Hülye, vagy mi?! Ilyeneket kellene lelőni, szánalom.

- Nyugi, majd én elintézem - tolom arrébb a kezemmel a lányt, nehogy megüsse a paparazzit, tőle kitelik. - Maga meg, akadjon már le rólam.

- Mit ne mondjak Take, elég tüzes a kiscsaj - kattint még egyet a nő, majd mosolyogva elmegy. Mérgelődve nézek utána, és nem fér a fejembe hogyan lehet egy ember ilyen. Mit ártottam, én, a világnak, de most komolyan?!

- Idióta - prüszköl mellettem Tacuki. Én is csak ezt mondhatnám, ezért inkább megyek tovább, remélve, hogy nem találkozok több "érdeklődővel". Azonban, mint általában az újságírók, fotósok, és esetenként néhány szemérmesebb oldalszerkesztő nem bírja ki, hogy ne tegyen nekem keresztbe.

~ 2,5 órával később~

Még mindig a Sakura Park kellős közepén állunk Tacu-channal és próbálunk kijutni az embergyűrű közepéből, aminek "falai" folyamatos vakuzással, és hangos kérdésektől fulladozó levegővel ajándékoz minket. Félek ránézni, a mellettem álló lányra, biztosan nem ideges.

- Te, Take, mikor akarunk mi innen elmenni? – fogja meg a kezem.

- Ez egy nagyon jó kérdés? Nem lehetne, például most? – amikor megszorítom az ujjait, valamiféle erőt érzek, és ez felbátorít.

- Hé, repíts ki! Jöhet a forró izgatás.

Ijesztő? Ijesztő? Mondd ki lazán azt, hogy "meghalni"!

Micsoda szemét! Micsoda szemét! A szegény ártatlanság felruházkodik, sminkel, rajta, álljunk fel!

Csak még időben – Tacuki halkan dudorásza mellettem az egyik dalomat, ami most nagyon illik a helyzethez. Elkezdem vele halkan énekelni, közben kéz a kézben megyünk a tömeg egyik oldala felé. Azonban az emberek, csak még kíváncsibbak lesznek, ami már szinte bosszantóan szemérmessé növi ki magát a szemembe. Nem tudok gondolkodni, mielőbb biztonságba akarom tudni Tacukit, hiszen ismerem a Japánok temperamentumát. Képesek bármire, hogy megbántsák, és elvegyék egymástól az embereket.

- Takeru, mióta jártok? – nyom a képembe, egy seszínű hajú nő, egy mikrofont.

- Mióta anyád él, basszus – kiáltok fel, és elkezdem arrébb lökködni az embereket, utat törve ezzel magamnak és a kezembe szorosan kapaszkodó lánynak. – Soha többet nem foglak kiengedni a házból.

- Én is szeretlek Take – nevet Tacuki, nem foglalkozva, hogy mondatára a körülötte álló emberek többsége, a kis cetlije után nyúl, hogy felírhassák a mondatot.

- Komolyan mondom!! Törődj bele, nem fogom engedni, hogy bántsanak… Többé nem