Tokiót hatalmas esőzések rohamozták, aminek a lakosság – mint ahogyan én sem – örült annyira, mint az időjós, aki a tv-ben hatalmas mosollyal jelentette be az ítéletidőt.

De be kellene először mutatkoznom nem? Hát, de! Szóval, Takeru vagyok, huszonnégy leszek az idén, és egy bandában játszom, mint énekes. A jelenlegi tartózkodási helyem, a nappali, azon belül a kanapé, ezután jön a seggem. Most éppen Miss. Ebihara-t nézem, aki még mindig az időjárásról dumál, hatalmas mosollyal és rohadtul kivágott felsőben. Legalább valami szép is van a műsorban, nyáladzok, mint egy őrült, mikor a nő megfordul és tekintetem, a fenekére vándorol. Azonban ez nem tart sokáig, mert valaki megnyomja a csengőt, s el sem engedi a kis gombot, amíg ajtót nem nyitok.

- Takeeee-chan – ugrik a nyakamba anyám, akire a legkevésbé sem számítok. – Olyan régen láttalak, fel sem hívsz.. na, nem is ezért jöttem ám!

- Szia, anya, én is nagyon örülök. hogy látlak – hagyom figyelmen kívül anyám vidám fecsegését. A szüleimmel nem valami felhős a kapcsolatom, ugyanis, mikor kijelentettem, hogy én bizony énekes leszek, ők voltak azok, akik mindent megtettek, ennek megállítása érdekében. Szerencsére nem sikerült a tervük, így mára van egy befutott bandám, és sok lány szeret.

- Miért is jöttél? – eszmélek fel hirtelen. Anya sunyin elmosolyodik, majd kissé arrébb lép, hogy megláthassam a lányt aki mögötte álldogál.

- Mondani akarom, de te nem figyelsz rám – pirít rám, ahogy régebben szokta, még gyerekkoromban. Nem szerettem ezt a hangstílust, és a mai napig nem is szeretem. – Ő, itt Tacuki. Egy barátnőm ismerőse, akivel fogadtam. Te, voltál a tét, szóval, körülbelül két hetetek van, amit együtt kell töltenetek.

- MIII?? – kiáltok fel teljesen megdöbbenve. – És a beleegyezésem, vagy valami? Anya, ezt nem hiszem el, meg sem kérdeztél!!

- Miért kell ennyire felhúznod magad? Meglepetés, itt van minden cucca, két hét múlva jövök érte. Jó szórakozást – tipeg el a nő, teljesen hidegen hagyva a véleményem.

- Take.. – szólal meg a lány, mire mérgesen ránézek. – Én nem tudtam, hogy te ezt az egészet nem tudtad. Nekem azt mondták, hogy megengedted, és a te ötleted volt.

- Akkor szépen átvertek mindkettőnket – mosolyodok el, mire Tacukinak is megjelenik egy kis mosoly az arcán. – Mindenesetre, kerülj beljebb. Úgysem tudunk mit csinálni, zuhog az eső.

Nézek ki az ablakon, viszont még mindig ugyanazt látom, mint tíz perccel ezelőtt, azaz semmit. Az egész főváros vízfüggöny takarja, megbénítva ezzel a közlekedést is. Észbe kapok, és gyorsan megmutatom a lánynak, melyik szobában töltheti el azt a két hetet, ami a „fogadásban” volt. Igaz, mi nem nagyon tudjuk, a feltételeket, de ez mindegy ebben a helyzetben. Természetesen, Tacuki ezerszer elmondta, mennyire hálás, amiért nem rúgom ki, és én már ötezerszer válaszolom ugyanazt:

-Ugyan semmiség, legalább nem unatkozom – és ez valahogy tényleg így van. A SuG kisebb szünetet tart, ezért a többiek elmentek nyaralni. Így még ők valahol Malajzia finom, fehér homokos tengerpartján süttetik a „kocka” hasukat. Jót nevetek a saját poénomon, majd megkínálom Tacu-sant teával. Érdekes esténk lesz..